| Charles Baudelaire: Egy dög | |
| Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt, melybe ma szemünk ütközött: Az ösvényforduló kavicsos homokágyán váratlan egy iszonyú dög nyitotta, lábit cédán magasba lökve, míg izzadt méreg járta át, elénk, gúnyosan és semmivel sem törődve, kipárolgással telt hasát. A nap sugarai tán azért tündököltek úgy e sülő szemét fölött, hogy atomjaiban adják vissza a Földnek azt, amit az egybekötött. S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra nézett alá az ég szeme; a bűz ereje az egész rétet bejárta, azt hitted, elájulsz bele. A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle folyadékként és vastagon, fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve másztak az élő rongyokon. S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve s gyöngyözve néha felszökellt; a test bizonytalan dagadva-lélegezve sokszorozott életre kelt. S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan, mint futó szél a tó vizén, nagy mint a mag, melyet a gabonaszitában ütemre forgat a legény. A széteső alak már-már nem volt, csak álom, kusza vonalak tömege, vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon a művész emlékezete. Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva nézett bennünket dühösen, sóváran lesve a percet, amikor ujra lakmározhat a tetemen. - És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága, ilyen ragály és borzalom, szemeim csillaga, életem napvilága, te, lázam, üdvöm, angyalom! Igen! ilyen leszel, te, nők között királynő, az utolsó szentség után, csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő s kövér gyom burjánzik buján. De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön vad csókjaival megehet, én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm elrothadt szerelmeimet! |
(fordította: Szabó Lőrinc)
1 megjegyzés:
Jók ezek a gusztusos Baudelaire-versek =)
Ezt meg csak úgy.mert.(egy bejegyzést megérdemelne)
"A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen."
/Stephen King/
Megjegyzés küldése